A születés csodája ;)

Sziasztok,

mivel mindenki nagyon-nagyon kíváncsi, hogy milyen is volt a szülés, időtakarékosság szempontjából úgy döntöttem, leírom ide. Úgyis szerettem volna leírni, hogy bármikor újra olvashassam! :)

Előre leszögezném, hogy habár állítólag elég nehéz szülés volt, én nagyon pozitívan éltem meg az egészet! Komolyan, annyira, hogy akárhányszor eszembe jut, mindig mosolyognom kell és mindig jó kedvem lesz tőle (most is épp vigyorgok :D). Persze mondják, hogy ezt az oxytocin hormon okozza (megszépíti az emlékeket), hát én nem tudom, de a lényeg, hogy szuper volt, legalábbis bennem ma ez él.

Kezdődik valami...

Október 20-án volt egy esküvő, amire még hivatalosak voltunk. Nagyon szerettem volna elmenni rá! Azon a héten egyébként már éreztem, hogy közeledik a mi időnk, mert rengeteget aludtam és egyre többet fájt a lábam, nagyon könnyen megdagadt (előtte ezek egyáltalán nem voltak jellemzőek).
20-án délelőtt egész nap jöttem-mentem a városban és iszonyatosan elfáradtam, a lábaim is teljesen bedagadtak (korábban annyira még sosem!). Hál' Istennek, az esküvő egyházi része itt volt Csömörön, úgyhogy fájdalmak között, de elsétáltunk a templomba Sándorral. A szertartás alatt nagyon meghatódtam és azt mondtam Rebusnak, hogy köszönöm, csak ezt szerettem volna még látni, most már jöhet, készen állok. Meghallotta a drága :)

Másnap hajnalban jöttek először a fájások, olyan 20-25 perces időközökkel. Fájtak, de nem voltak vészesek, 2 fájás között tudtam aludni is. Nagyon izgalomba jöttem tőlük :) Reggelre aztán elmúltak, de gondoltam felkészülök rendesen a nagy napra, úgyhogy hajat mostam, ettem, aludtam. Délután megint 20-25 percesek lettek, tartottak pár óráig, aztán ismét eltűntek. Ja és a testem nagyon készült, mert aznap volt az utolsó, hogy rendesen enni tudtam és képzeljétek, délután arra ébredtem fel, hogy csokitortát akarok enni. de nagyon! Az egész terhességem alatt egyetlen egy kívánósságom sem volt, csupán ez, 2 nappal szülés előtt - mint később kiderült, kellett is, mert még így is rendesen leesett a cukrom szülés alatt.
21-én éjjel aztán kezdődött az igazi móka :) 11 óra körül arra ébredtünk, hogy megint fájok, de ezek nem múltak el, sűrűsödni, rendszereződni kezdtek és hát fájtak :) Felhívtuk a szülésznőt, azt mondta, szerinte ezek csak jóslófájások (megjegyezném, állítólag ezek mindenkinek vannak csak van, aki meg sem érzi őket!), akkor induljunk a kórházba, ha már legalább egy órája 5 perceseim vannak. Vártunk és fájtunk. Aludni már nem tudtam, sétáltam a lakásban. Sándor minden fájásnál fogta a kezem. Hajnali 4 körül eljutottunk a 6-7 percesekig, már pakoltam össze a cuccaim, amikor aztán elmúltak! Nagyon meglepődtünk, de úgy döntöttünk, akkor alszunk, mást most úgy sem tehetünk. Sikerült pár órát aludni, de innentől gyakorlatilag már nem tudtam enni, mert nagyon hányingerem volt.
Anya ideges volt, hogy mi van, ha a babával van valami gond és ezért múltak el ilyen hirtelen a fájások, úgyhogy bementünk a kórházba, hogy csináljanak egy NST-t.
(Az NST egy gép, amit a hasadra tesznek és figyelni tudják a baba szívhangját meg a méhösszehúzódások erősségét).

A kórházban (Október 22)

Délután 2 körül értünk be. Rám tették a gépet és vártunk. Rebeka jól volt nagyon :) Aztán egyszer csak jött egy fájás, egy erős és hosszú (kiakadt a gép :D). Mikor ezt meglátták, úgy döntöttek, hogy az ügyeletes orvos is megvizsgál, mert lehet mégis lesz itt valami. Akkor kiderült, hogy az előző este mégsem volt teljesen hiábavaló, mert már 1 ujjnyira nyitva volt a méhszáj. Azt javasolta az orvos, hogy maradjunk ott 2 órát, fájogassak és meglátjuk, mi lesz. Eltelt a 2 óra és én szépen fájogattam :) De legnagyobb elkeseredésünkre mégsem tágultam, azaz továbbra is csak jóslófájások voltak. Felajánlották, hogy befekhetek egy kórterembe, hátha este beindul valami, de nem akartam kórházban vajúdni, így inkább hazamentünk. Továbbra is nagyon émelyegtem, enni nem nagyon tudtam, csak otthon voltunk, próbáltam pihenni.
Megnéztük az X-faktort :) És a végén elkezdtem újra fájni, de úgy döntöttem, többször nem ugrok be, igenis aludni fogok, mit nekem jóslók! :)

A kórházban a doki még adott egy tippet, hogy miből fogom tudni, hogy valódi fájásom van: a valódi fájások  a has tetején kezdődnek és onnan csapnak át alulra. Ez tetszett, mert nekem tényleg "csak" alul fájt addig, gondoltam ez majd segít. Igen ám, de Rebus átvert mindannyiunkat! Próbáltam én aludni, de képtelenség volt . Egyrészt azért, mert hát fájt. Másrészt, mert Rebeka életében először nem hagyott, végig rugdalózott, kapálózott bennem, egy pillanatra sem állt meg. Emlékszem, éjfélkor könyörögtem, hogy hagyja abba mert így ki fogok teljesen készülni. Arra is emlékszem, hogy végigfutott rajtam, hogy ha ez most tényleg vajúdás, akkor Rebus is nemzeti ünnepen születik majd, mint az apja ;) De akkor még mindig úgy gondoltam, hogy ez nem lehet az, hiszen épp ugyanúgy fájt, mint korábban.
Sándor egyébként szintén nem aludt egy percet sem. Már a légzésemből hallotta, hogy kezdődik egy újabb fájás és azonnal nyújtotta a kezét, hogy szorítsam. Olyan ügyes volt!
Aztán 1 óra körül Rebus elaludt és rájöttem, hogy 5 perceseim vannak már egy ideje. Közben sokat zuhanyoztam, próbáltam nem a fájdalomra figyelni. Aztán egyszer csak észrevettem, hogy mintha mozogna a hasam, felül. Mire rájöttem, hogy "aszem most tényleg vajúdom", 3 perceseim lettek.
Akkor gyorsan hívtuk a szülésznőt, akinek csak azt mertem mondani, hogy 5 percesek a fájások (a 3 percesek után már csak az 1-2 percesek vannak) és elindulunk. Azt mondta, ha beérünk, megvizsgálnak és ha tényleg szülünk, akkor ő 15 perc múlva ott lesz.

3 órakor értünk be (inkább vánszorogtunk, mert 2 fájás között már csak nagyon rövid időm volt menni :)), legnagyobb meglepetésemre a szülésznő már ott volt - azt mondta, hallotta a hangomon hogy baba lesz és inkább nem várt :)
A fogadott orvosom viszont sehol, mert hogy lebetegedett :( Elém állt az ügyeletes orvos, egy fiatal, pörgős nő és megkérdezte, hogy ő jó lesz-e. Mondtam, hogy tökéletes csak csináljuk! :)
Megvizsgált és kiderült, hogy szinte teljesen eltűnt a méhszáj. Annyira boldog voltam, azonnal felélénkültem. Sándornak vigyorogva mondtam, hogy itt végre hamarosan baba lesz. Szintén vigyorogva vonultunk be a szülőszobára, a nővérek ott mosolyogtak, hogy ejj de jó kedvem van. Végre teljesen megnyugodtam, olyan jó érzés volt tudni, hogy elkezdődött, tényleg elkezdődött :)


Az utolsó szakasz

Igazából olyan fél 4 körül kezdődtek a problémák. Kiderült, hogy nem csak én, de a méhem is elfáradt :( Elkezdtek ritkulni a fájásaim. Kinga (a szülésznő) és Sándor fogták a kezemet, segítettek ahogy tudtak. Kinga mondta, hogy muszáj lesz bekötnie egy oxytocin infúziót, mert így el fognak múlni a fájások. Nagyon nem akartam, de én is éreztem, hogy mintha lelassulna az egész. Féltettem Rebust is, mert ez az infúzió hirtelen lecsökkentheti az ő szívverését is (meg az enyémet is). De ebben az állapotban már nem nagyon tud beszélni az ember és ez végül jól is jött. Nagyon kellett, hogy Sándor bent legyen, mert innentől ő döntött a legtöbb kérdésben. Meggyőzőtt, hogy próbáljuk meg az infúziót és engedtem (hál' Istennek!). A minimum adaggal kezdtünk, mire Rebus megszületett, felmentünk a maximumig :D Hát igen, tényleg elfáradtam.
Viszont a fájásaimat visszahozta és ez jó volt. Eltűnt a méhszáj, Rebus elindult lefelé. Végig figyelték a szívhangját, és képzeljétek, végig olyan volt, mintha épp nem is szülnénk :) Kinga és az orvos nem is akarta elhinni, hogy hogyan lehet, hogy ennyire jól bírja a picilány. Nagyon büszke voltam rá :)

Érdekes, még a terhesség alatt sokat gondolkodtam rajta, hogy kérek-e majd fájdalomcsillapítót vagy sem. Mindenki azt mondta, hogy mivel nagyon alacsony a fájdalomküszöböm, ezért tuti nem bírom majd ki a szülést. (Volt aki azt mondta, azért nem, mert félek a szuritól, akkor hogyan tudnám ezt elviselni - na erre majd még visszatérek!)
Na szóval próbáltam felkészülni ahogy tudtam, megtanultam a légzőgyakorlatokat (amik tényleg rengeteget segítenek!) és elolvastam egy részletes szülésfelkészítős könyvet. Abban azt írták, hogy régen a bábák onnan tudták, hogy a kitolás következik, hogy van egy pont, ahol a nők azt mondják, hogy ennyi, nem bírják tovább. Amikor én ezt olvastam, az volt bennem, hogy pff! én tuti hamarabb bedobom majd a törülközőt :)

A fájdalomcsillapítás kérdése aztán esetemben hamar megoldódott - mire eltűnik a méhszáj, már nem adnak (azaz mire én a kórházba értem, már nem kaphattam, de addigra már nem is éreztem szükségesnek).
És amikor ott voltam és vártuk, hogy végre a kitolási szakba lépjünk (nagyon lassan, 3 óra alatt értünk el idáig!) egyszer csak volt egy pont, amikor azt mondtam, hogy nem bírom tovább :D És tádám! Tényleg ekkor léptem át a kitolási szakaszba, vicces volt.

Nekem korábban mindenki azt mondta, hogy ha már itt vagy, az nagyon szuper, ez már semmi. Igen ám, de sajnos a fájásaim nem voltak elég erősek én pedig ki voltam merülve. Arra számítottam, hogy ezen hamar túlleszünk.. hát nem így lett. Ekkora már bent volt az orvos is, csak velem foglalkozott. Elkezdtem kicsit feladni.. minden nyomás után mondtam, hogy nem megy, nem tudom megcsinálni. Nagy mázlim volt, mert egy elég kemény orvoshoz kerültem. Minden nyomás után leszidott, hogy ne nyavalyogjak, attól nem lesz jobb, igenis meg fogom csinálni. Érdekes, korábban azt hittem nálam ez nem használ, de használt!
Sándor szorította a kezem és minden nyomásnál bátorított, hogy még egy kicsit, még egy kicsit.
Eltelt 30 perc. Az orvos ekkor kezdett kicsit aggódni, hogy baj lesz. Én is aggódtam (bár már nem voltam igazán magamnál, de tudtam, hogy Rebus hosszú ideje a szülőcsatornában van és ez nagyon veszélyes is lehet). Az orvos azt mondta, hogy még kapok 10 percet, hogy megszülessen és hogy muszáj lesz rásegítenie. Azt mondta, ő is nyomni fogja a hasamat. Nem tudtam beszélni, de eltoltam a kezét - nagyon nem tetszett az ötlet, hogy miközben kínlódok még valaki a hasamat is gyömöszölje! Azt mondta, ha nem születik meg 10 perc múlva, akkor jön a vákum - na ez volt a varázsszó, azt még kevésbé akartam :) Sándor is bíztatott, hogy engedjem ezt a hasnyomogatás dolgot és az orvos is mondogatta, hogy ne féljek, ő csak 57 kg, nem tud kárt tenni bennem, úgyhogy belementem. És ez most lehet, hogy nagyon furán fog hangzani, de jól esett, amit csinált (már amennyire valami jól tud esni szülés közben :)). Egyszerűen éreztem, hogy mindkettőnk ereje benne van az összes nyomásban és szépen jön ki Rebó baba.
Gyorsan volt egy gátmetszés (ami tényleg nem fáj!) és akkor már tudtam, hogy a következőre kint lesz, ez nagy megkönnyebbülés volt. Vártuk a fájást, végtelenül lassan jött, legalábbis nekem úgy tűnt. Aztán nyomtunk, mind a ketten a doktornővel :) És egyszer csak kint volt. Hát nem kicsúszott, mint ahogy mondják, Rebus egyenesen kirepült belőlem, Sándor szerint, mint egy kis rakéta! :D
Én ugye nem láttam, hogy mi a helyzet, meg nem is voltam teljesen magamnál, de emlékszem, ránéztem Sándorra, ahogy döbbenten nézi a picit. Hallottam, ahogy sír. És egyszer csak éreztem, hogy rajtam van, kapálózik a kis meleg teste én pedig csak szorítottam, csak arra tudtam gondolni, hogy nehogy leessen, ne fázzon ez a drága kis testecske rajtam. Szinte még most is érzem, annyira különleges élmény :) Sándor eufóriában mondogatta, hogy megcsináltuk, megszületett, itt van a kislányunk... Boldogok voltunk nagyon.

Aztán őt elvitték megfürdetni, megvizsgálni, megmérni. Engem közben rendbe tettek, kiderült, hogy kicsit szakadtam is (egyáltalán nem éreztem) és a doktornő rendes volt, mert dupla érzéstelenítőt adott így a varrás se nagyon viselt meg. Elég hosszan varrtak, de ez az idő pont elég volt arra, hogy kicsit magamhoz térjek, a végén már ott humorizáltam az orvossal, mondták is, hogy örülnek, hogy ilyen jól vagyok.

A szülés után még beszéltünk Kingával, mondta, hogy elképesztő mázlink volt ezzel az orvossal. Nem merte mutatni, de nagyon aggódott, amikor észrevette, hogy kezdenek elmúlni a fájásaim, mert ilyenkor 10ből 9 orvos császárra viszi a kismamákat, hiszen az jóval gyorsabb, egyszerűbb stb. Szerinte a fogadott orvosom biztos nem vacakolt volna velem ennyit. Hálás voltam, hogy Isten így is gondoskodott rólunk.

Utána visszakaptam Rebust, addigra már anya is bent volt meg Sándor is velem és életemben először megszoptattam - az nagyon vicces érzés volt :D Boldogan szuszogott rajtam mind a 2680 gr-jával a kis drága.

Én még órákig nem tudtam felülni, mert nagyon sok vért vesztettem és leesett a cukrom is. Persze aludni se ment, ilyenkor nem lehet, csak az a kis drága járt a fejemben, meg az, hogy mennyire hálás vagyok Istennek, hogy Sándort adta mellém, hogy végigcsinálta velem ezt az egészet. Mondta is a Kinga, hogy ő ilyet még nem sokat látott, ennyire szuper kispapát. Sándor olyan volt, mintha a 100. szülését vezette volna le, elképesztően odatette magát (pedig korábban még abban sem voltunk biztosak, hogy bent lesz-e velem). Egész nap sírtam a boldogságtól :)

Ja és visszatérve a szuri-félelmemre meg a szülésre:  kb. 1 órával szülés után Kinga jött, hogy vért vegyen tőlem. Izgatottan mondogatni kezdtem, hogy hú, hát lehet, hogy most nem fog menni, ki vagyok száradva stb.  Erre nevetve rám néz: "Regi, ezt most komolyan mondod, te félsz?? Majd' 48 órát vajúdtál, túl vagy egy iszonyat nehéz szülésen és egy szuritól még mindig féééélsz?" :D Haha, hát igen! A kettő tökre nem ugyanolyan, jó?! :D

Hát ennyi. Olyan szép volt, hogy azt el sem tudom mondani. Nagyon szeretem újra meg újra megélni az egészet.

Itt van néhány kép is:

A nagy találkozás...

Már megfürdetve, bepólyálva visszakaptam :)